4.-5. -6. Fejezet

 

4. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Semmi sem történt ezzel a hajóval. – Borji vigyázzban állt Dav előtt a sötétben, bioveszélyek elleni ruhájának vizorát csak a kezében tartott hordozható képernyő világította meg. Úgy nézett ki, mintha valami savanyúba harapott volna.

– Nyilvánvaló, hogy valami mégis – mondta neki Dav.

– A rendszer leállt, igen, de belülről. Minden a fő rendszeren keresztül történt, és nem találok semmilyen meghibásodást, semmilyen vírust.

– Akkor miért nem kapcsolták vissza?

Borji felemelte a kezében tartott hordozható képernyőt, és megdöntötte, hogy Dav is láthassa. – Ez a kóddarab lehet az oka, de ismétlem, a tecraiak maguknak csinálták. Beállítottak egy időzítőt az energia és a levegő leállítására. Két órára. Azonnal vissza kell kapcsolnia... – Meghúzta a bal ingujját az okos szövet időjelzője felé. – Három, kettő, egy...

Körülöttük mindenütt fények villogtak, és a légszűrő rendszer halk zümmögése vibrált a falon, amelyre Dav támaszkodott a kezével.

Hát, a fenébe!

Most egy teljesen működőképes, sértetlen 5-ös osztályú hajó volt a birtokukban, amit a grih-k azóta próbáltak sikertelenül megszerezni, mióta először megneszelték a létezésüket.

Jó dolgokra számíthatott a jövőjében, amiért jókor volt jó helyen, mert nem volt kérdés, hogy a Barrist kapja ezért a dicsőséget.

A baj az volt, hogy nem tett semmit, hogy kiérdemelje.

Amire néhány kapitánytársa kétségkívül szívesen rámutatna a Harci Központnak. Bármi, ami jót tesz nekik.

Itt volt az ideje, hogy ő és a csapata megalapozza az igényeit, és az 5-ös osztályú technika szakértőjévé váljon, mielőtt az eredetileg kért erősítés megérkezik.

Dav olyan mélyen bele akarta mélyeszteni a fogait ebbe az egybe, hogy le kellett volna feszíteni az állkapcsát, hogy elengedje. Lerántotta a bioveszélyek elleni ruhája sisakját, és olyan pillantást vetett Borjira, amiről tudta, hogy a rendszermérnöke vak lenne, ha nem értelmezné helyesen. – Szedd össze a csapatodat, és tudj meg minél többet a hajó működéséről!

– Igen, uram! – Borji elvigyorodott, és elindult, a kommjára koppintva, hogy magához hívja a csapatát.

Udvarias zümmögés hallatszott Dav kommjából, és összekapcsolódott Kilával.

– Tudni akarta, mi történik azokkal a narancsokkal, uram. Most léptek be a Harmon légkörébe. Követjük őket.

Hét narancs. Hat az egyik hajón, egy a másikon.

Dav számára úgy tűnt, hogy a kilövőhangárban lévő döglött állatnak a többiekhez kellett volna csatlakoznia, de valami rosszul sült el, és a tecraiak megölték. Vagy legalábbis egy tecrai halálos injekció. Hogy a kéz, amelyik beadta ezt a szert, tecrai volt-e, arra Dav egyre sürgetőbben választ akart kapni.

A másik hét is olyan volt, mint az a dolog a ketrecben? Arra gondolt, hogy nézhet ki, élve, állva és dühösen.

Ha tecrai lett volna, talán ő is úgy döntött volna, hogy elküldi őket a fenébe a hajójáról.

Újra megkocogtatta a rádióját. Csak egy módon tudhatta meg.

– Parancsnok, beszélni akarok a tecrai kapitánnyal. Hol tartják fogva?

– A cellákban, amik itt vannak, uram. Valamiféle fogda. Úgy néz ki, mintha... dolgokat tartottak volna... fogva. – Ahogyan beszélt, Dav arra tippelt, hogy a tecraiak megszegték az Érző Lényekről szóló Megállapodást. Viszont akkor tényleg ez volt az egyetlen magyarázat a narancssárga szívdobbanásokra.

– Mindjárt ott leszek.

Lesiklott egy csövön a harmadik szintre, és annyi halott tecrai mellett sétált el, hogy a benne tomboló érzés annyira felerősödött benne, hogy megkönnyebbülés volt végre meglátni a folyosó falának támaszkodó Appalt.

A nő várhatta őt is, de Dav úgy érezte, inkább elkerüli azt a helyet, ahol a foglyaikat hagyta. A férfi lépteire felnézett, a bioveszély elleni ruha sisakját a hóna alatt tartotta, most, hogy Borji engedélyt adott, a másik kezében pedig könnyedén tartotta a nagy teljesítményű sokkolófegyverét.

– A szag odabent. – Megrázta a fejét. – Elküldtem a csapatom többi tagját, hogy segítsenek a holttestekkel, mert nem bírták elviselni. A tecraiak viszonylag tisztán tartották a területet, ahol a foglyaikat tartották, de úgy tűnik, ma senki sem volt takarító szolgálatban. Bármit is fogtak el, már nincsenek ott. – A nő ellökte magát a faltól. – Rendkívül biztonságos odabent. Biztos vagyok benne, hogy a tecraiak nem tudnak megszökni, ami csak arra késztet, hogy elgondolkodjam, hol vannak azok a dolgok, amiket ott tartottak, és hogyan jutottak ki.

– Ahogy eltűnt a levegő és az energia, két felfedező osztályú sikló hagyta el ezt a hajót, rajtuk hét narancssárga szívdobbanással. – Dav figyelte, ahogy Appal ezt feldolgozza.

– Gondolod, hogy a tecraiak evakuálták őket? De miért mentették volna meg azokat a lényeket, akiket annyira nem tiszteltek, hogy fogva tartották őket, és miért nem magukat mentették meg?

Dav az ajtó felé biccentett. – Menjünk, tudjuk meg!

Appal mintha megacélozta volna magát, mielőtt megnyomta az ajtó oldalán lévő gombot. Az hangtalanul nyílt ki, és Davnek meg kellett erőltetnie magát, hogy ne hátráljon meg.

A parancsnokának igaza volt. A bűz nyomasztó volt. Valószínűleg az is fokozta a bűzt, hogy két órán keresztül egyáltalán nem működött a szellőzés.

Körülbelül tizenöt tecrai volt elosztva három cellában, amelyek mindegyike átlátszó falú volt, és még legalább tizenkét üres cella volt a hosszú folyosón.

Dav észrevette, hogy Appal a három legrosszabb cellába tette őket. Az üres cellák közül néhány valójában érintetlen volt, mintha semmit sem tartottak volna benne, és az egyik... Megnézte, és elkomorult. Más volt, mint a többi.

És ott volt az a hajó, amelyben csak egy narancssárga jelzés volt. Visszakényszerítette a figyelmét a foglyaikra.

A legtöbben ültek, és próbáltak tiszta helyet találni a trágya között. Néhányan még mindig viselték a személyes légzőkészüléküket, mások bíztak abban, hogy a rendszerek újra működnek, és levették őket.

Davnek eszébe jutott, hogy a tecraiaknak nem volt olyan éles szaglásuk, mint a grih-knek, különben valószínűleg még mindig használnák a légzőkészülékeiket.

Az egyik tecrai felállt, amikor Dav és Appal belépett a fogdába, a tekintete hideg és számító volt.

Dav viszonozta a pillantását, szemügyre vette a tagbaszakadt, izmos testalkatot, a nagy szemeket, a feje fölött a barna és krémszínű, foltos tollakat. A nyakánál felborzolódtak, ami a rendkívüli izgatottság jele volt.

– Melyikőtök volt ennek a hajónak a kapitánya? – kérdezte tört tecrai nyelven.

De már tudta.

Ha a tecrai testbeszéd nem lett volna elég egyértelmű, Davet megtanították felismerni a tecrai katonai egyenruha jeleit. De a tecrainak ezt nem kellett tudnia.

– Vai Gee vagyok, és még mindig én vagyok a hajó kapitánya! Nem tudom, hogyan rángattak be minket a területükre és tettek minket harcképtelenné, de ha most visszajuttatnak minket, talán a tecrai Főparancsnokság nem indít azonnali támadást Grih ellen.

Dav felvonta a szemöldökét. Vai Gee tudta, hogy a tecraiaknak ki kell ragadniuk ezt a hajót a grih-k hideg, halott kezéből; bár mit veszíthetne, ha követeli, hogy küldjék őket haza?

A tecrai kapitány nehezen lélegzett.

– Ez tömeggyilkosság volt! A legénységem nagy része halott. – A hangjából sikoltás nyoma hallatszott. – És azonnal szabadon enged minket ezekből az alkalmatlan helyiségekből!

Dav szemlélte őt, miközben Appal nagyon mozdulatlanul állt mellette. – Nem mi rángattunk a területünkre. A Grih légtér kellős közepén van. Csak úgy kerülhetett ide, ha a fényugrás előtt vett irányt, és annak a fényugrásnak eleve a mi területünk külső széleiről kellett kiindulnia. A rendszermérnököm megerősítette, hogy Ön hatástalanította a saját hajóját és megölte a saját legénységét. Szeretném tudni, hogy miért.

A tecrai kapitány élesen szippantotta be a levegőt. Pillantást váltott az egyik tisztjével. – Miért tennénk ilyet? Ez biztosan a maguk műve!

Dav megvonta a vállát. – Nem volt az. Talán felbosszantott valaki mást?

Gee nagyon mereven állt.

Gondolkodott, Dav látta rajta. Végigfutott azon, hogy Tecra sok ellensége közül ki az, aki képes lehetett ilyesmire. És hogy miért rángatnák bele Grih-t ebbe a zűrzavarba.

Erre ő maga is nagyon szerette volna tudni a választ.

Nem volt kétséges, hogy a tecrai hajót szándékosan helyezték a Grih területére, de elég biztos volt benne, hogy az 5-ös osztályú ajándék azt jelentette, hogy bárki is volt a felelős, tudta, hogy az eredmény... zűrös lesz. És abban is biztos volt, hogy a felettesei bőven megbocsátanák a diplomáciai tűzvihart, amit ez okozna, ha cserébe egy érintetlen állapotban lévő 5-ös osztályú hajóval játszhatnának.

– Szeretném tudni, ha ezek a helyiségek annyira nem megfelelőek, miért tartottak itt valamit? – Appal tecraija rosszabb volt, mint az övé, de nyilvánvalóan megragadta Gee tirádájának ezt a részét, és nem engedte el. – Nekem úgy tűnik, hogy ez az Érző Lényekről szóló Megállapodás megsértése.

– Lát itt idegen érző lényeket? – Gee egyenesen visszabámult, de állkapcsának halványrózsaszín bőre alatt megugrott egy izom.

– Van egy halott a kilövőhangárban. – Dav visszagondolt arra az összeomlott valamire, amiről az volt az érzése, hogy élve sokkal több volt. – Biztos vagyok benne, hogy a csapatom rengeteg genetikai anyagot fog itt találni, hogy megerősítse. Ahogy elnézem, sokkal több lesz, mint amennyire szükségük van. És persze ott vannak még a lencsefelvételek is.

Gee egy pillantást vetett a Dav feje fölött a folyosón elhelyezett lencsékre, majd lenézett.

Valami gonosz és dühös dolog támadt fel Davban. Gee szeme és csőrszerű szája körül furcsán megfeszült a bőr, valódi félelem, és Dav tudta, hogy azon a lencsevégre kapott felvételeken olyan dolgok vannak, amelyek miatt Gee valószínűleg megkapja a végső büntetést az Érző Lényekről szóló Megállapodás megszegéséért.

Igyekezett egyenletes hangon beszélni. – A legegyszerűbb, hogy láttuk, ahogy a többieket két felderítőhajóval elszállították a Harmon felszínére, mielőtt leállt az energiájuk.

Gee erre lélegzetet vett, és Dav megesküdött volna rá, hogy nem tudta, hogy a lényeket, akiket illegálisan tartott a cellájában, a Virmana holdjára küldték. De ha nem Gee adta ki a parancsot, mint a hajó kapitánya, akkor ki tette?

Gee lehetetlenül kiegyenesedett, kissé gömbölyded mellkasa felpúposodott. – Befejeztem a beszélgetést Önnel!

Dav addig bámult rá, amíg a tecrai el nem fordult, aztán odasétált az egyetlen cellához, amelyik más volt.

Érezte magán Gee szemét, ahogy Appal érdeklődését is, amikor ő is felfogta, amit látott.

Ez egy fejlett érző lény cellája volt. Láthatott egy széket és egy asztalt, egy kézi táblagépet és egy lepedőkkel és takarókkal borított ágyat. Végignézett a cellák során, de ez volt az egyetlen ilyen módon berendezett cella. Visszanézett Gee-re, de a kapitány még mindig el volt fordulva, a válla merev volt.

Dav megvonta a vállát. Csak az idejét vesztegeti, ha megpróbál bármit is kiszedni a tecraiakból. Borji átadhatja neki a lencsefelvételeket. Ad majd nekik ötletet, hogy mit találhatnak a Harmonon.

Kisétált a fogdából, és mélyet szippantott a tiszta levegőből, amikor Appal és ő a zárt ajtó túloldalára értek, bár most, hogy a légszűrő újra működött, a szag már nem volt olyan rossz, mint korábban.

Vagy ez, vagy hozzászokott.

– Nem tudta, hogy a kutatóhajó elhagyta a hajót – mondta Appal szinte suttogva a szavakat.

– Nem. Lehet, hogy úgy kell tekintenünk, hogy ez egy mentő- és bosszúhadjárat volt.

– Valaki megmentette a foglyokat és megbüntette a fogvatartóikat? – Appal a folyosón heverő halott tecraiakra nézett. Füttyentett. – Valamiféle büntetés. Mit tartottak ott bent? Ha Borjinak igaza van, bárkik is voltak, eltérítették egy 5-ös osztályú belső rendszerét, és saját maga ellen használták.

– Akárkik vagy akármik is ők, nem hiszem, hogy a tecraiak felfogták, hogy ilyen erősek. Vagy talán egyszerűen csak hatalmas barátaik vannak. – Dav a homlokát ráncolta. Bár az állat a kilövőhangárban vadnak tűnt, sőt, a hideg futkosott tőle a hátán, az volt az érzése, hogy nem egy fejlett érző lény. De az egyik fogoly minden bizonnyal az volt.

– A Harmonra megyünk? – kérdezte Appal, és érezhető él volt a szavaiban.

– A Harmonra megyünk.

 

 

5. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Harmon felülete a Földére hasonlított, bár több kékkel, mint zölddel. Rose nem tudta megmondani, hogy ugyanolyan méretű-e. Fogalma sem volt róla, hogyan mérje fel egy objektum méretét az űrben, és mivel a mellette magasodó hatalmas gázbolygó megzavarta a perspektívaérzékét, esélye sem volt rá. De mivel nézett tudományos dokumentumfilmeket, úgy vélte, hogy a bolygónak elég közel kell lennie a Föld méretéhez, különben nem lenne vize és légköre.

Egy arany-középút bolygó. Nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl meleg, nem túl hideg. Vagy, ebben az esetben, egy arany-középút hold.

Alattuk hatalmas tengert látott, amelyet szárazföld zöldje pontozott, mint a kék vászonra fröcskölt festék.

– Apró szigetek? Csak ennyi van ezen a helyen?

Hang hallatszott mögötte, és a lány elfordulva a kilátóablaktól, azt látta, hogy egy képernyő emelkedik ki a konzolból.

– Egyetlen nagy szárazföld tömeg van, a hold többi része kis szigetekből áll. Bár nyilván nagyobbak, mint amekkorának a jelenlegi magasságunkból látszanak.

– Mekkorák? – Elmondta Sazónak, hogy ő milyen magas volt méterben és centiméterben, hogy az AI ki tudja számolni a számára értelmezhető távolságokat, és úgy tűnt, hogy a grih szabványos mértékegységek nagyon közel állnak a metrikus rendszerhez.

Megígérte neki, hogy azért választotta a Grih-t, hogy része legyen ennek a bonyolult tervnek, mert fizikailag hasonlítanak rá, hasonló a kultúrájuk, és jó eredményeket értek el az idegen életformákkal való bánásmódban.

Erős szószólói voltak az Érző Lények Megállapodásának.

Mindent megtudott az ÉLM-ről. Elolvasta az egész megállapodást, hála Sazónak, mielőtt beleegyezett volna, hogy ellopja őt a cellából, ahol a tecraiak tartották, és elindítsa ezt az egészet.

– A legkisebb sziget körülbelül négy kilométer hosszú, a legnagyobb hatvan kilométer. Az állatoknak változatosabb lesz a növényzetük, ha a fő kontinensen szállunk le.

Az AI előhívott egy térképet a célállomásukról, és a lány közelebb lépett, hogy megnézze. Sazo úgy tervezte, hogy egy nagy folyó melletti völgybe teszi le őket, mögöttük egy alacsony dombbal.

Érintetlennek tűnt. Ezen a holdon nem voltak fejlett fajok. És Grih nyilvánvalóan nem gyarmatosította.

– Remélem, hogy az állataim nem pusztítják el a helyi környezetet. Bár nem sokáig maradnak itt, hiszen a grih-k utánunk jönnek.

– A helyi környezet bajban lenne, ha bármelyik állatnak lennének parazitái vagy betegségei, de a tecraiak megszabadultak ezektől, és nincsenek párosodott egyedek, így egyszerűen csak leélik az életüket, majd elpusztulnak. Vagy megeszik őket.

– Mi van odakint, ami megeheti őket? És engem? – Furcsa, annyira el akart menekülni a tecraiaktól, hogy nem is gondolt arra, mi várhat rá lent Harmonon. És most sem volt képes annyira aggódni rajta.

Szabad volt. Ez mélységes elégedettséggel töltötte el. Bármi is várta őt odalent, áll elébe. Mindenesetre Sazónak túl nagy szüksége volt rá ahhoz, hogy a halálba küldje.

Legalábbis egyelőre.

– Van néhány, az oroszlánhoz hasonló, de nála kisebb faj. De nagyon vadak.

– Mennyivel kisebb?

– Térdig érők. Éjszakai állatok. Néhány kisebb emlős és madár valószínűleg veszélyben van tőlük. A legnagyobb életforma a gryak. Talán valamivel nagyobb, mint egy oroszlán, és rövid időre képes a hátsó lábaira állni. A föld alatt él. Nem sok információ volt róluk a tecrai rendszerekben. Mindenevő, tehát veszélyt jelent rád.

– Kicsit olyannak hangzik, mint egy medve. – Még mindig nem érezte, hogy aggódna miatta. Stressz- és idegkapacitása elérte a határát.

Három hónap, miközben azt hitte, hogy bármelyik nap meghalhat, sok mindent új megvilágításba helyezett.

Ismét kikukucskált a kilátóablakon, de még mindig túl magasan voltak ahhoz, hogy bármi részletet lásson.

Sazo ezt úgy oldotta meg, hogy a képernyőn lévő térképet átváltotta annak képére, ami közvetlenül alattuk volt, és ráközelített. Fák voltak ott. Semmi olyan, ami ismerősnek tűnt volna, de hát az bizonyára meglepőbb lett volna. Legalább felismerhetően fák voltak.

A lány az ajkát rágcsálta. Talán az állatokat és a madarakat a siklóban kellene tartania, amíg megérkeznek a grih-k. Az megóvná őket a bajtól, de nem volt élelme számukra, és alig volt képes elviselni a gondolatot róluk odabent. A birkák szó szerint reszkettek a prérifarkas közelségétől, a madarak a ketrecük rácsai mögött rebegtek.

A grih-k szuperfejlettek voltak. Rendelkeztek azzal a technológiával, hogy fénysebességnél gyorsabban ugorjanak az űrben, akárcsak a tecraiak – Sazo úgy hívta ezt, hogy fényugrás –, képesek voltak szinte véget vetni a betegség vagy sérülés okozta halálnak, a napjukat és más csillagok fényét hasznosították a végtelen energia érdekében, és felelősségteljesen kolonizáltak három bolygót a sajátjukon kívül, és csak azokat foglalták el, amelyeken nem volt fejlett érző lény. Képesnek kell lenniük összeszedni hat ismeretlen életformát.

Ki fogja engedni őket a ketrecükből.

– Be kell csatolnod magad! – Sazo hangja... izgatottnak hangzott, és a lány sejtette, hogy az is lesz. A tervét csak egy picit akasztotta meg az oroszlánméretű bökkenő.

Szabadok voltak. A Harmonon voltak, ahol túlélhettek, ha a legrosszabbra fordulna a helyzet, és ami a legjobb, a tecraiak immár a grih-k problémái voltak.

Átcsúsztatta a fején a hámot, és benyomta a gombot, így az a testalkatához feszült, és biztonságban tartotta, miközben turbulencia rángatta őket, mielőtt átváltottak volna a szelíd, légies landolásig.

Amint megálltak, újra megnyomta a gombot, és lerántotta magáról a hámot, majd az ajtó felé lépett, de az nem nyílt ki, ahogy várta.

– Ne felejts el magaddal vinni! – Sazo a hajó hangszóróin keresztül beszélt, és Rose rájött, hogy megfeledkezett arról, hogy nincs a nyakában.

Felkapta a pultról, ahová a zuhanyzás előtt tette, átcsúsztatta a fején, és a fülébe dugta az apró fülhallgatót. Ezúttal, amikor az ajtóhoz lépett, az hangtalanul kinyílt.

Még egy szelíd emlékeztető. Semmi sem történt Sazo parancsa nélkül.

A szíve keményen megdobbant a gondolatra.

A távolabbi sziklákon csobogó folyó hangja és a fák koronáin átfújó szél megállította őt a kiszállóhídon.

A szemeit elhomályosították az összegyűlt könnyei.

Három hónapig volt egy ablaktalan szobában, és azt hitte, hogy soha többé nem fog ilyesmit látni. Azt hitte, hogy az életében csak egyetlen cella, vagy a halál létezik, és nem tudta elhinni, hogy most itt áll, és belélegzi a levegőt.

Mélyet szippantott, majd köhögni kezdett.

– Mi...?

– Azt hiszem, a tüdőd nem szokott hozzá ennyi oxigénhez a tecraiakkal töltött idő után – mondta Sazo, és változatlan hangja segített lenyugtatni a lány pánikját, bár valószínűleg akkor is érintetlennek hangozna, ha a nő rohamot kapva a földön hemperegne.

Kifújta a levegőt, majd vett még egyet, óvatosabban, és egy kicsit szédelegve állt, amíg az érzés alább nem hagyott. Elindult lefelé a rámpán, de megbotlott, elesett, és egy kupacban landolt az alján.

– A tested a Föld kissé nehezebb gravitációjához szokott. Képes leszel egy kicsit magasabbra ugrani, de úgy fog tűnni, mintha egy kicsit lassabban mozognál. – Sazo legalább nem nevetett rajta, viszont Rose nem gondolta, hogy az AI-nek sok humorérzéke van.

Talpra emelkedett, és egy kísérleti ugrást tett. Elég magasra ugrott ahhoz, hogy elvigyorodjon. És igen, valóban úgy érezte, hogy egy kicsivel tovább tartott neki, mire leért.

Mellettük már leszállt a második szállítóhajó, és Sazo leengedte a kiszállóhidat. Az állatok csendben voltak, és a lány odasétált, kicsit úgy érezve, mintha egy vitorláshajón vagy rugalmas padlón lenne, a talaj túlságosan ruganyos ahhoz, hogy normális legyen.

Először a madarakat vitte ki. Valóban képes volt vinni a ketrecüket, Sazo pedig azt tette, amit tehetett, hogy kioldja az ajtók mágneses zárjait.

Rose először a sólyom ketrecét nyitotta ki, és a sólyom felrikoltott rá, mielőtt egy kicsit csapkodott, tesztelve a szárnyait. Három hónapja nem repült rendesen, és a lány azon tűnődött, hogyan élhette túl.

Néhányszor ugrált, aztán felemelkedett, és gyorsabban elszállt, mint ahogy azt a nő normálisnak gondolta volna. A gyengébb gravitáció miatt, döbbent rá. Ahogy ő is magasabbra tudott ugrani, valószínűleg a sólyomnak is kevesebb erőfeszítésébe került a repülés.

Ezután kiengedte a hollót. Az ügyetlenül felröppent a kalitkájára, és körülnézett, de végül szárnycsattogva elrepült.

– Most a strucc következik – mondta Sazónak, és odakint várta, hogy a férfi kinyissa a ketrecet. Nem akarta, hogy megrúgja egy rémült strucc, ha teheti.

Tétován, felborzolt tollakkal jött elő, és addig tört át a bokrok között, amíg el nem tűnt. Elengedte a szarvast és a bárányt, és megvárta, amíg már nem látta őket. Csak a prérifarkas maradt.

Ehhez felment a saját hajója rámpájára, és meggyőződött róla, hogy Sazo időben be tudja zárni, ha kell, aztán figyelte, ahogy az állat előbújik, a levegőbe szippant, ügyetlenül állva a lábán a könnyebb légkörben. Megfordult és hosszan, minden agresszió nélkül Rose-ra nézett, amikor a hajóhíd aljára ért, aztán elszaladt a bokrok közé.

Kíváncsi volt, mit csinált volna az oroszlán. Be kellett volna zárkóznia a hajóba, hogy az állat kiszabaduljon. Vagy rávenni Sazót, hogy egy másik helyen tegye ki az oroszlánt, mielőtt itt landol.

Remegést érzett, dübörgést a talpa alatt, és a homlokát ráncolta. – Mi ez...?

Összeomlott alattuk a föld. Hátrafelé zuhant a hajóba, és a kiszállóhíd visszahúzódott, az ajtó pedig becsukódott, mielőtt még a padlóra zuhant volna.

Fájdalmasan nekicsapódott a két ülés egyikének, a válla és a feje a fémnek ütközött.

A hajó többé-kevésbé a megfelelő irányban állt meg, és Rose még egy pillanatig várt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs több meglepetés, mielőtt talpra állt volna.

Sazo csöndben volt, így Rose a konzolhoz lépett, elolvasta a tecrai szimbólumokat, és megnyomott néhány gombot, hogy a kijelzőre hívja a külső lencsék képeit.

Egyfajta barlangban voltak, amelynek most már nem volt mennyezete. Mindkét jármű átesett rajta, és Rose remélte, hogy az összes állat elég messzire jutott, mielőtt a talaj megadta magát.

Vizet hallott, és eszébe jutott, hogy egy folyó közelében voltak. Hirtelen megijedt, elfordította a lencsét, és látta, hogy a víz, amit hallott, egy földalatti folyó volt. Nem kellene, hogy elárassza felülről a víz a kamrát.

– Biztonságos elhagyni a hajót? – kérdezte.

– Igen. Sajnálom! Kényelmetlenül érzem magam. Nem tetszik.

– Valószínűleg szégyen, bár erre semmi szükség. – Rose a bejárathoz sétált, és kinyílt az ajtó. – Nem tudhattad, hogy barlangok vannak közvetlenül a felszín alatt. Úgy néz ki, mintha a földalatti folyó vájta volna ki őket. A két jármű együttes súlya valószínűleg túl sok volt. Beleestek.

– Használhattam volna a szkennereket, de nem gondoltam rá.

– Jártál már valaha egy hold vagy bolygó felszínén? – A lány már nem először tűnődött el azon, hogy Sazo mióta van a tecraiak birtokában.

– Nem. A mélyűrben voltam, mióta a tecraiak felébresztettek.

Rose megvonta a vállát. – Nos, akkor nem sokat tudsz a fizikai szárazföldekről. Semmi baj!

– Lehetett volna baj is. – Zavartnak hangzott.

– Sok baj lehetett volna. Nem volt. – Ismét a rámpa padlójának tetején állt, a szeme próbált alkalmazkodni a fentről beáramló világos fény és a sötét árnyékok között, ahol a tető nem omlott be. – Tudok valamit a valódi bolygókról, úgyhogy majd figyelmeztetlek a letapogatásra, ha úgy gondolom, hogy szükségünk lesz rájuk a jövőben.

– Csak az űrsikló szkennereit tudom használni, és azok hatótávolsága mindössze három kilométer. Ha ennél messzebb megyünk a hajótól, többé-kevésbé használhatatlan vagyok.

És nem volt ehhez hozzászokva. A nő ezt tisztán és világosan hallotta.

– Nekem úgy hangzik, mintha amúgy is jobb lenne a sikló közelében maradni, ha abban reménykedünk, hogy a grih-k felvesznek minket.

Elért a rámpa végére, és leguggolt. A barlang, amelybe beleestek, nagy volt, a szikla a keze alatt sima és hideg, gránithoz hasonló. Egy folyó folyt előtte, melynek hangja visszhangzott a teremben, és elnyomott minden más zajt.

Előrement, végre kilépett az erős fényből az árnyékba, egészen a földalatti folyó partjáig. A robajt megmagyarázta a látvány, hogy egy meredek peremen átesett, és egy még nagyobb kamrába zuhant alattuk, amelyet alig világított meg a beszűrődő napfény, és Rose rájött, hogy ha a hajó átcsúszott volna ezen a peremen, és lezuhant volna, ő valószínűleg halott lenne.

– Rose! – Volt valami Sazo hangjában.

– Mi az?

– A szkennerek egy életformát észlelnek ebben a barlangrendszerben.

A nő szívverése felgyorsult. – Milyen típusú?

– Nagydarab. Legalább kétszer olyan magas, mint te.

– Hányan és hol? – A nő visszahúzódott a hajó felé.

– Csak egy, és egy kilométerre van a folyó túloldalán lévő alagutakban. De errefelé halad. Majdnem biztos, hogy egy gryak.

– Valószínűleg hallotta a zajt. – Most már újra a rámpán volt, és egy kicsit jobban érezte magát. – Elrepülhetünk innen?

– Nem. Az űrhajó komoly károkat szenvedett, amikor lezuhant. Időre lesz szükségem, hogy kijavítsam. – Szünetet tartott. – De lehet, hogy nem lesz rá szükség. A Grih most lépett be Harmon légkörébe.

– Ez gyors volt. – Alig több mint két órával voltak csak lemaradva. Azt hitte volna, hogy ennél sokkal tovább tart nekik a tecrai hajó biztosítása. Szó szerint több száz tecrai volt a fedélzeten, és akár mozgásképtelenek voltak, akár nem, nem tudta elképzelni, hogy egyszerűen megadták volna magukat harc nélkül.

– Emlékezz a megállapodásunkra! – mondta Sazo.

– Ne aggódj, az ajkaim le vannak cipzározva. – Rose a pólója alá dugta a karcsú kristályt, és felnézett az égre, bár tudta, hogy még nem fogja látni őket.

Éppen találkozni készült azokkal az emberekkel, akikről Sazo biztosította, hogy befogadják, és új életet adnak neki.

Remélte, hogy tetszeni fognak egymásnak.

 

 

6. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Szétszóródtak! – Kila olyannyira a képernyőre figyelt, hogy Dav azon tűnődött, vajon észrevette-e egyáltalán, hogy morcosan nézi. – Csak egy narancssárga van még az űrhajó közelében. A többiek eltűntek minden irányba.

Dav visszagondolt az 5-ös osztályú indítóhangárjában a padlón holtan fekvő lényre, és azt kívánta, bárcsak Borji megtalálná a lencsefelvételeket a cellákból. Megmagyarázhatatlan módon nem volt a megfelelő fájlcsoportban, így fogalmuk sem volt arról, milyen lények voltak itt lent.

– Nos, mindig legyen kéznél a fegyveretek, és legyetek óvatosak! Bár – fordult Jia Appalhoz és a tizenöt katonából álló, saját kezűleg kiválasztott csapatához –, azt akarom, hogy mindannyian élve maradjanak! Csak kábítás, és első lehetőségként könnyű kábítás, csak akkor váltsunk komolyabbra, ha nincs más választásunk, és közvetlen veszélyben vagyunk.

– Kapitány, az elsőt már látom a képernyőn! – Kila megpróbálta kifejezéstelennek tartani a hangját, de nem járt sikerrel. – Hát itt vagy!

Dav megfordult, amikor Kila a képet a nagy képernyőre irányította. A lencse ráközelített, és a férfi döbbenten bámulta a különös lényt. Két hosszú, erőteljes lába volt, bolyhos tollakból álló, kerek teste, hosszú, furcsán csupasz nyaka és zömök, csőrös feje.

Az meghallotta a repülőjüket, nagy, hosszú szempillákkal körülvett szemeivel feléjük nézett, majd futni kezdett.

Cikcakkban haladt, de mindenki megnyugodott egy kicsit.

– Nem egy fejlett érző lény. – Kila csak kissé tűnt csalódottnak. – De ettől függetlenül rendkívül érdekes.

A kamera még két narancsot vett fel, amint azok az űrhajó felé repültek. Egy karcsú négylábú lény, amely nem hasonlított semmi Grih-ről származóra, hosszú fülű, hosszú orrú. A fogait vicsorította rájuk, és az éles metszőfogak is ismerősek voltak. A másik egy furcsa, gesztenyebarna bundájú lény volt, felemelte a fejét a hosszú fűben való táplálkozásból, megrándult a füle, majd visszatért az evéshez.

– Számos mintát vettek. – Kila kimondta azt, amire Dav gondolt. – Némelyik veszélyes lehet, mint például az a lény az 5-ös osztályún, de nagy az esélye, hogy csak néhány az. Még az is lehet, hogy véletlenszerű volt, egy gyors kiruccanás, miközben elhaladtak a bolygó mellett, ahonnan ezek a dolgok származnak.

– De narancssárgán jelennek meg. Ami azt jelenti, hogy a bolygó sehol sincs az Egyesült Tanács feljegyzéseiben. – Dav próbálta félretenni a kényelmetlenséget, amit azóta érzett, mióta látta azt a dolgot holtan feküdni a kilövőhangárban, látta a cellákat. Hány világba botlottak bele a tecraiak az erős 5-ös osztályú hajóikkal, és nem vették a fáradságot, hogy megosszák az Egyesült Tanáccsal? Most nem tudott semmit sem tenni, hogy utánajárjon ennek a rejtélynek, ezért egyelőre félre kellett tennie.

Egyébként is volt valami más, amin töprengenie kellett. Az a három lény, akit eddig láttak, hacsak nem voltak messze attól, aminek látszottak, nem törtek be egy 5-ös osztályú rendszerébe, nem kapcsolták ki az energiát és a levegőt, nem szereztek két menekülőhajót, és nem öltek meg több mint négyszáz tecrait.

– Van egy kis gondunk – szólalt meg Pallen Hui elölről, ahol a támadóhajót vezette.

– Micsoda? – Dav közelebb lépett, és meglátta a saját szemével is. Füttyentett. – Valamiféle beomlás.

– Ez a hold tele van barlangrendszerekkel. A két felfedezőhajó együttes súlya, amivel leszálltak, biztosan a barlangba kényszerítette landolni őket. – Kila átvette a lencséket, ráközelített. – Még mindig van egy narancssárga a jármű mellett.

– Talán megsérült a zuhanás során – mondta halkan Appal. – Néhány dolog veszélyes, ha megsérül.

– És ez a dolog lehet a felelős az 5-ös osztályún lévő holttestekért. – Hagyta, hogy ez elmerüljön bennük, ha túlságosan elbizakodottak lennének. Mindannyian látták az öldöklést a tecrai hajón.

– Szállj le olyan közel, amennyire csak biztonságos! – parancsolta Dav, és örült, hogy onnan, ahol Pallen letette őket, láthatták a víznyelőt. – Óvatosan lépkedjetek, emberek!

Mindannyian be voltak öltözve, testpáncél, fegyverek, de nem volt szükség légzőkészülékre. Ahogy leereszkedett a rámpa, Appal és csapata alakzatba állt, Dav pedig követte őket lefelé, Kila és Pallen pedig a fedélzeten maradt.

A rámpa visszacsukódott mögötte, és ő előrement, hogy Appal mellé álljon.

Idilli látvány volt. A folyó gyorsan és mélyen hömpölygött balra tőle, és a levegő, miután túl sokáig volt a mélyűrben, friss és tiszta volt. Egész nap itt tudott volna állni, és csak lélegezni.

– Uram! – hallatszott Kila hangja a kommon keresztül. – Egy gryak tart egyenesen az álló narancsunk felé. Információim szerint a barlangrendszerekben élnek, és ez az összeomlás hozhatta kutatni. Nagyok, uram. És veszélyesek lehetnek, ha behatolnak a területükre.

– Milyen messze van a narancstól? – Dav elindult előre.

– Fél thoura. De gyorsan halad.

Appal intett az osztagának, és azok egy sorba rendeződtek, hogy mindannyian együtt érjenek a lyuk széléhez.

Dav és Appal a középső pozíciót foglalták el.

Dav lenézett, és meglátta a két járművet, a nagyobbik az oldalán, a kisebbik jobbra dőlve, és kevésbé sérülten. A rámpa le volt eresztve, és egy alak állt az alján.

Megfordult és felnézett rá.

Egy hosszú pillanatig bámultak egymásra.

Ez egy fejlett érző lény volt. Ez… miért használta egyáltalán ezt a kifejezést? –, a sötétzöld kellemes árnyalataiban pompázó, testhezálló ruhát viselt, és hosszú haját bonyolult copfba rendezte. Napfény színű volt, és Dav még soha nem látott ehhez hasonlót. A szeme színét nehéz volt kivenni, de a benne lévő intelligencia félreérthetetlen volt.

Kezdte felemelni a karját, mintegy üdvözlésképpen, és ebben a pillanatban Appal csapatának egyik jobb oldalon lévő tagja túl közel került az instabil peremhez, és a talaj összeomlott alatta.

Kiáltása visszhangzott és visszhangzott a barlangban, és ahogy zuhant, aktiválta a fegyverét. A robbanás nem a lényt találta el, hanem a fölötte lévő barlang mennyezetét, és szikla és föld zuhant a rámpára, amelyen állt, arra kényszerítve, hogy lebotladozzon róla, mert a törmelék elzárta a járműve bejáratát.

A zuhanó katona automata kapaszkodója beakadt, megtalálta a fogást, és hirtelen rántással megállította a zuhanását. Egyik oldalról a másikra himbálózott, miközben a csörlő visszahúzta.

Csak egy másodpercig tartott, legfeljebb kettőig, de Dav látta, hogy a nő viselkedése óvatosan barátságosból bizonytalanná és gyanakodóvá változott.

A férfi elkáromkodta magát, Appal tekintete pedig a beosztottjára esett. Könnyedén visszalendült a csapattársai mellé, de Davnek nem kerülte el a figyelmét az enyhe vállgörnyedése.

Egy pillanatig csend volt, ahogy mindenki megnyugodott.

– Uram, látnia kellene a gryakot! – Kila hangja sürgető volt a fülében, amit egy másodperccel később fülsértő üvöltés fojtott el, amikor a gryak kirobbant a földalatti folyó túloldalán lévő alagútból a nő felé. Két lábra emelkedett, vicsorgó szájjal.

A nő figyelme Davről és a csapatról a legújabb fenyegetésre terelődött, bár a férfi nem látott nagy meglepetést az arcán. Tudta, hogy közeledik a gryak, Dav úgy sejtette a kutatóhajó szkennereinek segítségével, bár nem látott távoli képernyőt a nő kezében.

A gryak megállt, amikor meglátta őket, és négykézlábra ereszkedett, miközben hosszú, hörgő morgás tört elő a torka mélyéről.

A nő halkan odaszólt valamit, és teljesen mozdulatlanul állt. A hangtól Dav megdermedt ott, ahol állt. Ugyanezt a reakciót érezte Appalból is. Szinte zene volt, de a hangjával. Megesküdött volna rá, hogy a hangja miatt.

Azt kívánta, bárcsak el tudná valahogy tompítani a folyó hangját, amely éppen a lány lábánál csobogott, hogy jobban hallja őt.

A gryak sértődötten vicsorgott rá. Lehajtotta a fejét, kivillantotta a fogait, és mielőtt Dav reagálhatott volna, a folyóba ugrott, egyenesen feléje.

 

 

Körülbelül egy tonna bolyhos, szürkésfehér bundájú, rendkívül nagy fogakkal rendelkező állat jött egyenesen felé, és nem volt hová menekülnie.

Törmelék és sziklák torlaszolták el a kutatóhajó ajtaját, a másik hajó pedig az oldalára borult.

Rose mozdulatlanul állt, remélve, hogy a gryak csak látszólagos támadásnak szánta, és nem fog átkelni a folyón.

Nem volt olyan szerencséje.

Nem szívesen próbálta ki újdonsült ugrótrükkjét, nem bízott benne, hogy nem esik a fejére, de amikor a gryak elindult a vízből, és jeges cseppek repkedtek, feladta, megfordult, és a hajó felé ugrott.

Az izmok használatának öröme, a rövid repülés szabadsága elárasztotta érzékeit, és ő élvezte. Miután oly sokáig be volt zárva, ez egy mámorító pezsgő bugyborékolás volt a vérében. Leszállt a szárnyra, és újra ugrott, tökéletesen, sőt kecsesen elérte a jármű tetejét, inkább szerencséből, mint ügyességből. Nem tudta megállni, hogy ne kiáltson fel örömében, valahonnan mélyen belülről.

Felnézett, és látta, hogy a grih-katonák, akik a fölötte lévő nyílás szélén sorakoztak, olyan vékony köteleken jönnek lefelé, mint amilyen megmentette a lezuhant katonát is.

Az ő ugrása legalább annyira meglepte őket, mint amennyire az ő ugrásuk meglepte őt, feltételezte, ahogyan reagáltak a kis űrhajó tetején hirtelen guggoló lány látványára: hirtelen megálltak.

Egy kézjelzéssel és egy kiáltott paranccsal a nagydarab fickó, aki középen állt, akivel korábban pillantást váltott, utasította őket, hogy csörlőzzék vissza magukat a csúcsra, fegyverüket a gryakra szegezve. Ő azonban hátramaradt, tekintete nem hagyta el a gryakot, és óvatosan a hajójához sétált.

Fel akart mászni hozzá.

A gryak megállt, amikor a lány ugrott, és nagyon figyelmes lett, amikor a katonák lefelé zuhantak a barlangjába, de most zavarodottan és nyugtalanul járkált fel-alá a hajója előtt.

A fekete sisak, majd a vele lent maradt grih hatalmas vállai felemelkedtek, és megmentője könnyedén felhúzta magát mellé a tetőre.

Újra egymásra néztek, nem mintha Rose sokat látott volna a férfi arcából a sisakon keresztül, és a lány mentálisan előhívta a grih nyelvet, amit az elmúlt nyolc hétben tanult.

– Rose McKenzie vagyok. Örülök, hogy megismerhetem! – A grih kötetlen üdvözlés megkövetelte, hogy az orrát a férfi bal arcához érintse, és a férfi is az övéhez, de ők inkább a hivatalosabb formánál maradtak, vélte Rose, és a férfi sisakja amúgy is útban van, ezért kinyújtotta a tenyerét egymással szemben, és várta, hogy a férfi vagy eltakarja az övét, vagy hagyja, hogy ő eltakarja az övét. Nem tudta felidézni, kinek mit kellene tennie, abban a pillanatban.

Egy pillanatig csend volt, aztán a sisak vékony, szürkére színezett üvege visszahúzódott, és a lány egyenesen a megdöbbent halványkék szemekbe nézett, amelyeknek sötétkék külső szegélye volt. – Te grih-ül beszélsz.

– Tanulmányoztam. – A lány a férfira nézett, és könnybe lábadtak a szemei.

Sazo azt mondta, hogy a grih-k annyira hasonlítanak hozzá, amennyire csak lehetett az univerzumnak ezen a részén. De ő azt hitte, hogy az AI általánosságban beszélt. Két láb, két szem, orr és száj. Ez volt a legtöbb, amit remélt.

Még azt is gondolta, hogy nem számít. Örülne, hogy életben van, és nem érdekelné, ha teljesen másképp nézne ki azokhoz az emberekhez képest, akik remélhetőleg befogadják.

De Sazo eljött érte.

A fickó, aki visszanézett rá, nagydarab volt, egy fejjel magasabb és szélesebb vállakkal, mint egy magas férfi, de bár az orra kicsit hegyesebb volt az átlagosnál, és a szemei olyan árnyalatúak voltak, mint egy farkasé, amit egyszer látott egy természetfilmben, a Földön senki sem nézett volna rá kétszer.

Nos. Megtennék, de azért, mert jól nézett ki és ijesztő volt, nem pedig azért, mert úgy nézett ki, mint egy földönkívüli.

Az első könnycsepp kicsordult az arcára, szipogott, és a kézfejével letörölte.

A gryak ezt a pillanatot választotta, hogy megtámadja a járművet.

Újabb üvöltéssel, hatalmas, karmos mancsait az űrsikló oldalára csapta, és megpróbált felmászni.

– Talán ideje indulni? – javasolta a nő, mire a grih, aki teljesen zavartan nézte a könnyeit, bólintott, megragadta a derekát, és a levegőbe lőtte a kampóját.

Rose már jócskán elérhetetlen volt, amikor a gryaknak sikerült felkapaszkodnia a tetőre, szorosan a megmentőjéhez simult, miközben simán felfelé siklottak, majd amikor felértek a csúcsra, átment a várakozó kezekbe.

Hátralépett egy lépést, hogy a fickó is fellendülhessen, aki megmentette őt, és a kezét nyújtotta neki.

Ránézett, még mindig azzal a zavart arckifejezéssel az arcán, és könnyedén talpra állt.

Rose észrevette, hogy a dolgok furcsán csendesek. Senki sem beszélt.

És ekkor vette észre, hogy a grih-k mindegyike fegyvert szegez rá.

Visszanézett a megmentőjére, az egyetlenre, akinek a sisakja üveglapja fel volt húzva, és leesett az álla. Ő is ráfogta a fegyverét.