7.-8.-9. Fejezet

 

7. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Megmagyarázhatatlan.

Dav a törékeny kis idegenre pillantva megpróbálta kitalálni, amilyen gyorsan csak tudta, hogy vajon játszanak-e velük.

Mert rendkívül valószínűtlennek tűnt egy tömeggyilkosság gyanúsítottjaként.

A nő tényleg sírt, amikor ő felmászott a hajója tetejére, bár nem tudta pontosan, miért. A lány sokkal tömörebb volt, mint amilyennek látszott. Nem volt kérdés, hogy fel fogja vinni, de miközben a csáklya felhúzta őket, meglepődve tapasztalta, hogy a lány sokkal többet nyom, mint amennyit a mérete és a karcsú alakja alapján gondolt volna.

A csontjai sokkal sűrűbbek lehetnek, mint az övéi. Az izmai is.

Bár elmenne grih-nek is. Hát, nagyon alacsonynak számítana, de a hasonlóság közte és köztük megdöbbentő volt.

Ha a genetikai struktúrája narancssárga volt, és Kila biztosította róla, hogy az volt, akkor létezett egy olyan világ, amely valahogy nagyon hasonló evolúciós utat járt be, mint az övé.

Most mindannyiukat nézte, a fegyvereiket, és az arcán látható kifejezés az... elárultság volt. Mintha jobbat gondolt volna róluk, de bebizonyították, hogy tévedett.

Az ajkába harapott. – Te most lelősz engem? – kérdezte. Aztán megrázta a fejét. – Le fogsz lőni? – A második próbálkozása tökéletes grih volt, de dallamos és lágy.

Kényelmetlenül megmoccant, és nem ő volt az egyetlen.

Appal csapatából ketten kissé leengedték a fegyvereiket, de Appal éles pillantást vetett rájuk. A fegyverek ismét felemelkedtek, de Dav látta, hogy elveszítik a helyzeti előnyüket. Minél több időt adtak a nőnek, hogy beszéljen, annál kevésbé lesz hajlandó Appal csapatának bármely tagja bántani őt, még ha fenyegetést is jelentett.

– Nem tudjuk, hogy mi vagy, vagy honnan jöttél. Ezek a katonák a parancsnokságom alatt állnak, és nem akarom kockáztatni az életüket! – Dav egyenesen tartotta a fegyverét, miközben beszélt.

A nő felemelte a karját az oldaláról, és bólintott. – Ezt meg tudom érteni. Fegyvertelen vagyok, és nem áll szándékomban bántani senkit.

Néhány szónál megbicsaklott, de ettől csak még szebbek lettek azok a szavak, amelyeket rendesen kimondott.

Egy 5-ös osztályú és egy zeneszerző, mindez egy csomagban. Dav nem tudta, hogy nevessen vagy felnyögjön. Mert minden bizonnyal ez volt élete legfontosabb napja.

– Mi történt a tecrai hajón? – Appal visszahúzta a sisak képernyőjét, miközben beszélt, és a nő rápislogott, majd elmosolyodott. Egy kedves, barátságos mosollyal.

Dav azon tűnődött, hogy miért Appal kapja ezt a reakciót, és miért nem ő.

– Hogy érted ezt?

– Miért küldtek a tecraiak ide, a Harmonra?

Megvonta a vállát. – Nem szoktak magyarázkodni nekem.

Most, hogy meglátta őt, Dav azon tűnődött, hogy vajon a tecraiaknak már lehettek problémáik a hajójukkal, és mivel tudták, hogy megfeneklettek, megpróbálták elrejteni őt és az állatokat, amelyeket a bolygójáról vittek el.

Tudhatták volna, hogy ha a grih-k a fedélzetükre lépnek, komoly bajba kerülnének az Érző Lények Megállapodásának megsértése miatt, valamint bizonyítékot kapnának arra is, hogy olyan mélységekben fedezték fel az univerzumot, hogy ismeretlen bolygókra bukkantak, és ezt nem jelentették be az Egyesült Tanácsnak.

Harmon lakatlan volt, és ha sikerült volna a felfedezőhajót elég hamar elküldeniük, Davnek nem lett volna oka arra, hogy egyáltalán megnézze Harmont. A tecraiak tervezhették, hogy később majd összeszedik őket, miután elvégezték, amiért behatoltak a Grih területére, ha az 5-ös osztályújuk nem hibásodott volna meg.

– Tudod, mit keresnek a tecraiak a területünkön?

A nő a férfi felé billentette a fejét, és valami zárkózottság érződött rajta. – Az elmúlt három hónapban egy cellában voltam a tecrai hajón. Ez idő alatt szurkáltak, megfigyeltek, felnyitottak majd újra összevarrtak. Nagyjából az egyetlen dolog, amit nem tettek velem, hogy elárulják, mire készülnek.

Kimondhatatlan dühe átvibrált a szavain.

Mindannyian némán néztek rá, ő pedig mély levegőt vett, hátrasimította a fonatából az arcára hullott hajfürtöket, majd megvonta a vállát. – Bocsánat! Miért nem kérdezed meg őket? Hacsak nem szöktek meg? – Először nézett fel az égre, de innen nem lehetett látni sem az 5-ös osztályút, sem a Barristot, ezért visszanézett Appalra.

Dav érdekesnek és egy kicsit bosszantónak találta, hogy mióta a nő meglátta Appalt, minden megjegyzését a parancsnokának címezte, és őt figyelmen kívül hagyta.

– Nem szöktek meg, de nehéz lesz megkérdezni őket. A legtöbbjük halott. – A férfi nyersen beszélt, és a lány végre ismét feléje nézett.

Nem lehetett eltéveszteni a döbbenetet az arcán.

– Halott?

– Csak tizenegyen vannak életben.

A nő lába összecsuklott alatta, és a földre roskadt, lehajtotta a fejét, kezei elfehéredve markolták döbbenetében a térdét. – De több százan voltak. Hogyan…? Megölted őket?

A lány rá villantott tekintete vad volt.

Dav megrázta a fejét. – Két órára lekapcsolták az áramot és a levegőt. Csak azok maradtak életben, akiknek volt személyes légzőkészülékük.

Hacsak nem a nő fajtája volt a világegyetem legjobb manipulátora, nem tudta, hogy a tecraiak meghaltak. De valami mégis átfutott az arcán. Egyfajta beteges rémület.

Lehunyta a szemét, megroskadt a válla, és Dav akkor már biztos volt benne, hogy ha nem is volt benne, pontosan tudta, hogy kinek a műve.

 

 

A katonák ruhája feketének tűnt, amikor a barlangba zuhantak, de most hogy a karcsú, ezüstszürke hajójuk felé sétáltak, ez folyamatosan változott, ahogy mozogtak, és Rose úgy döntött, hogy ez valamiféle álcázás, de ezt valahogy elrontotta a sötét szépiaszínű körvonal, ami szinte jobban kiemelte őket, mintha egyáltalán nem lenne álcázás.

Az egyenruhájuk a saját holmijára emlékeztette, ami a sérült űrhajóban maradt, aminek a tetején egy gryak ült.

– Gondolod, hogy a gryak elmegy, hogy kivehessük a holmimat a tecrai hajóról? – A megjegyzését a mellette lépkedő nőnek címezte, annak, aki korábban visszahúzta az arcvédőjét, és kérdőre vonta. Amikor rájött, hogy a másodparancsnok nő, érezte, ahogy a félelem súlya lekerült a válláról.

Logikátlan vagy sem, de nagyobb biztonságban érezte magát egy nővel a csoportban. Úgy érezte, kevésbé valószínű, hogy rosszul bánnának vele. Lehet, hogy több nő is volt a katonák között, akik szoros alakzatban haladtak körülötte, de a terjedelmes védőfelszerelésük és a sisakjuk miatt lehetetlen volt megmondani.

És ez az egész mentális... fecsegés... ismerte be magának, azért volt, hogy elterelje a figyelmét arról a szörnyű gondolatról, hogy Sazo megpróbálta megölni az egész tecrai legénységet.

Erre a konkrét részletre még csak nem is utalt neki.

– Milyen dolgaid vannak? – A nő megállt, és a kezével jelzett, így az elöl lévő nagydarab fickó kivételével, aki nyilvánvalóan a főnök volt, mindenki más is megállt.

– Főleg ruházat.

A nő figyelmesen nézett rá. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk szerezni neked. Adjunk a gryaknak egy kis időt, hogy megnyugodjon. Amint tudjuk, elhozzuk a holmidat.

Rose a homlokát ráncolta, mert határozottan felfogta a ki nem mondott részt. – Köszönöm! Két kicsi fekete táska, ez minden, amim van. De úgy hangzottál, mintha én mennék valahová, te pedig itt maradnál.

A nő úgy billentette meg a fejét, ahogy az emberek nem szokták. Ez pillanatnyi sokkot váltott ki belőle, emlékeztetve arra, hogy ez egy olyan nép és kultúra, amelyet nem ért.

– Igazad van. Jallan kapitánnyal együtt visszamész a Barristra. Mi itt maradunk, és begyűjtjük az állatokat a bolygódról, és intézkedünk, hogy a két tecrai űrhajót visszavigyék az 5-ös osztályúra.

– A másik hajóban ketrecek vannak az állatok számára. De ha elszállítjátok őket, kérlek, a prérifarkast tegyétek a többitől eltérő helyiségbe. Le tudom rajzolni, hogy melyik az, hogy tudjátok. A többiek félnek a közelében lenni. – Egy pillanatra összeszorította az ajkát. – Ugye nem fogjátok bántani őket? Csak meg akarjátok nézni őket? És jó környezetben fognak élni?

A nő összerezzent, a mozdulat olyan furcsa és idegen volt, hogy Rose elhátrált egy lépést. Kicsit elhamarkodottan hitte azt, hogy ezek az emberek olyanok, mint ő.

– Teljes mértékben az Érző Lények Megállapodás szabályai szerint fognak bánni velük. Emiatt nem kell aggódnod. Bár az aggodalmad becsületedre válik.

A szavakat ugyanolyan keményen és pattogósan mondta, ahogyan Jallan kapitány is beszélt; ugyanúgy, ahogy a Sazo által a fülhallgatón keresztül közvetített hangok hangzottak, amikor a tecrai hajón a grih-k nyelvét tanulta. Nem gondolta, hogy képes lenne felvenni a durva hangszínt, vagy a staccato hangzást, de úgy tűnt, elég jól megértették a dallamosabb beszédét.

A nő jelezte, hogy tovább kellene haladniuk, de most, hogy elérkezett a pillanat, amikor be kellene szállnia a hajóba, amivel nyilvánvalóan érkeztek, érezte, ahogy hányinger égeti a torkát.

Lenézett, és remegett a keze.

Átkarolta a derekát, és ott maradt, ahol volt. – Jön egy másik hajó Jallan kapitányért és értem?

A nő bólintott.

– Szeretnék sétálni egyet, amíg ideér, kérlek!

A nő a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét. – Jobb lenne, ha válaszolnál néhány kérdésre a hajónkon, mi pedig közben meggyőződhetünk a med-egységben róla, hogy jól vagy. – A nő elindult, de Rose makacsul a helyén maradt, erősen nyomva a hasát, nehogy elhányja magát.

A gondolat, hogy beszálljon a hajóba, veszett kutyaként tombolt a fejében, és olyan közel hozta a peremhez, mint amilyen közel volt az elmúlt három hónapban.

A nő ismét megfordult, kicsit kevésbé türelmesen.

– Mi a probléma, parancsnok? – A nagydarab fickó, Jallan kapitány, úgy tűnik, hirtelen ott állt előtte.

– Nem akar a hajónkra szállni.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok bemenni a hajótokra. – Megpróbált rendesen levegőt venni. A tecrai hajón töltött első hetek óta nem volt pánikrohama, és küzdött ellene, küzdött a nehezen megszerzett önuralmáért, de ez nem jelentette azt, hogy meghátrálna és csendben elmenne.

Azon tűnődött, hogy vajon fog-e valaha is csendben elmenni bárhová.

– Nem akarok semmilyen hajóra sem szállni! Az elmúlt három hónapban egy kicsi cellában voltam bebörtönözve, és sétálni akarok egyet, mielőtt újra egy kis zárt térbe kerülök, ahol nem kapok rendes levegőt. – Elborzadva hallotta, hogy a hangja megtörik a kis kirohanása végén, és zokogásban fejeződik.

Elfordult tőlük, teste remegett, miközben levegőt vett, kezét az arcához emelte, küzdve a sírógörccsel, amely azzal fenyegette, hogy teljesen idiótának néz ki.

Annyira a reakciója legyőzésére koncentrált, hogy majdnem lemaradt arról, hogy Jallan mormol valamit a parancsnokának, és inkább érezte, mint látta, ahogy a többi katona szétszéled.

Lassan felemelte a fejét.

Ő és Jallan kapitány egyedül maradtak, a többiek felfelé mentek a rámpán.

– Meg kell bocsátanod nekünk – mondta Jallan. Felemelte a kezét, aztán jobban belegondolt, hogy megérintse-e a lányt, majd újra leengedte. – Elfelejtettük, hogy fogoly voltál. Amikor landoltunk, még én is arra gondoltam, milyen csodálatos a levegő és a tér, és én a Grih-flotta egyik legnagyobb hajóján élek, ahol nem korlátozzák a mozgásomat, és három edzőterem is van. Láttam, hol tartottak téged a tecrai hajón, és Appal parancsnok is látta. Mindketten szégyelljük magunkat a megértés hiánya miatt.

Rose visszaszipogta utolsó könnyeit, és kiegyenesedett. – Elmehetek sétálni?

A férfi bólintott. – El kell, hogy kísérjelek.

Nem magyarázta meg, hogy miért kell ezt tennie, de Rose ki tudta tölteni az üres részeket. Őrültség lenne egy ismeretlen idegent saját magára hagyni, különösen egy olyat, aki épp most hagyta el a halál hajóját. És miután látta a gryakot, azt sem bánta, hogy a férfinak volt az a nagyon komolynak kinéző fegyvere.

Minden ok, amit mondott, hogy miért nem akar visszamenni az űrhajójukra, igaz volt, de volt még egy, amit nem említett. Egy pillanatra talán egyedül maradhat odabent, és mostanra már biztos volt benne, hogy Sazónak sikerült beszivárognia a grih-k rendszerébe. Ha nem, akkor kétségtelenül azon dolgozott.

És nem akart beszélni a kis tömeggyilkossal. Most még nem.

 

8. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Dav megelégedett azzal, hogy hagyta, hogy a nő határozza meg a tempót és az irányt, és az első két és fél thoun át csendben sétált mellette.

A szeme sarkából figyelte a lányt, ahogy lassan újjáépíti magát, és visszanyeri azt a nyugalmat, amit második bőrként viselt, mióta rátaláltak. Még a gryakkal szemben is szinte derűs volt.

A hajójuk látványa feldúlta.

Az az elvárás, hogy a lány boldogan megy a fedélzetre, és aláveti magát ugyanannak a vizsgálatnak, amit a tecraiaktól biztosan megkapott, nem tartozott a szebb pillanatai közé.

Neki és Appalnak is volt egy sejtése, hogy a lány min ment keresztül. Eszébe jutott, ahogy a tecrai kapitány félrenézett, amikor ő és Appal az Érző Lényekről szóló Megállapodás megsértésével vádolták, és azon tűnődött, a nőnek milyen helyzetekkel kellett szembenéznie.

A talaj kezdett felfelé emelkedni, és a lány már nehezen lélegzett, mielőtt még az út egyharmadához értek volna.

– Biztos vagy benne, hogy fel akarsz mászni erre? – A férfi lelassította a tempóját, remélve, hogy a lány is arra vált. Ez volt az első dolog, amit mondott neki, mióta elindultak.

A nő megállt, nagy levegőt vett, és visszafordult, hogy megnézze a távolban lévő hajót. – Milyen messze vagyunk a hajóktól?

Lenézett a kézi készülékére. – Majdnem három thoura.

– Azt hiszem, szeretnék egy kicsit tovább menni. Nem vagyok hozzászokva a testmozgáshoz, miután olyan sokáig be voltam zárva, de jól esik.

A lány megfordult, elindult a férfi előtt, aki még egy pillanatig figyelte őt, karcsú alakját és hosszú, vékony lábait, amelyek most már kevésbé voltak energikusak.

Biztos túlzásba viszi a dolgot. Az izmai nem szoktak hozzá ekkora aktivitáshoz, de úgy tűnt, hogy elszántan el akar érni valamilyen, csak saját maga által ismert célt.

– Nem kell ennyire erőltetni magad – mondta. – A sikló csak... – Megpöccintette az ingujját az időért. – …három óra múlva lesz itt.

– Sikló? – A nő a homlokát ráncolta. – Ó, úgy érted, a hajó, amelyik értünk jön?

Bólintott. – Négyüléses lesz.

– Nem akarok a siklóba menni, amikor megérkezik! – Úgy beszélt, hogy nem nézett a férfira, szavai rövid zihálásokkal jöttek, ahogy mászott. – Nem akarok problémát okozni, de már a gondolatától is hánynom kell, és sikítani akarok, és sikítani, és sikítani.

– Ezt meg tudom érteni. – Meg tudta. Ő sem akart visszamenni a hajóra. Nagyon szép volt itt lent.

– De akkor is mennem kell? – A lány még mindig nem nézett rá, és a hangja legyőzött volt. Nem hitte, hogy adnának neki választási lehetőséget.

– Jobban örülnék, ha így lenne. Nem maradhatok. Vissza kell térnem a hajómra, és foglalkoznom kell egy 5-ös osztályú átvételével, a tecraiak halálával és néhány más felmerült problémával. – Az ok, amiért Appal elé ment, mielőtt Rose megtagadta volna, hogy beszálljon a hajóba, az volt, hogy Farso Lothric, a segédje azt a hírt kapta, hogy a két csatahajó, amit kértek, amikor először megpillantották az 5-ös osztályút, nem érkezett meg.

Tehát egyedül voltak itt kint, és nyilvánvalóan gond volt a kommunikációs rendszerükkel. Ez kezdett büdösebb lenni, mint egy hordó egyhetes kunbara.

– Azt hiszed, hogy a legénységed munkájának útjába állok? – A lány végre felé fordult, kipirult arcán felvont szemöldökkel. – Ismerem az állatokat! Segíthetek elkapni őket, és elmagyarázhatom, hogy melyik micsoda.

Ebben volt némi igazság. És egy jó kifogás, amit a feletteseinek mondhatott, ha kérdőre vonnák. – Megtehetnéd.

Elfordította a fejét, majd biccentett az egyiknek Appal csapatából, akik kétoldalt sétáltak mellettük.

Dav megállt.

Appal katonái teljes álcázásban voltak, sisakjuk és páncéljuk maximálisan tükröződött, és olyan csendben sétáltak, hogy Dav nem is tudta volna, hogy ott vannak, ha nem ő maga rendelte volna oda őket.

– Hol van a másik? – kérdezte a férfi.

Úgy nézett rá, mintha őrült lenne, egyenesen a katonára mutatott, még egyszer barátságosan biccentett, majd feltűnő kíváncsisággal felvonta a szemöldökét.

– Nem kéne látnom őket?

– Nos, teljes álcázásban vannak. – Nem akart túl nagy feneket keríteni ennek. Ha többen is voltak hozzá hasonlóak, és nem voltak barátságosak, hasznos és lehangoló volt tudni, hogy grih-k álcája használhatatlan ellenük.

– Látom, hogy valamilyen módon tükröződnek, de a körvonal körülöttük elárulja őket. – Megvonta a vállát, majd határozottan visszafordult a lépkedéshez.

A férfi könnyedén bólintott egyet, és ő is ment tovább. Tudta, hogy Kila rácsatlakozott a sisakja hang- és lencsevezetékére, és mostanra már biztosan el volt ragadtatva. Egy narancssárga, aki másképp lát, mint ők.

– Nagyon jó a grih-d. A tecraiak tanítottak téged? – Nem értette, miért tették volna. Hacsak nem tervezték ezt valahogyan. Lehet, hogy az egész valami furcsa, bonyolult csapda, bár nem volt értelme, hogy átadjanak egy 5-ös osztályút. Ez mindig visszatért. Arra, hogy lehetetlen, hogy ezt önként tegyék.

Megrázta a fejét. – A tecrait akarták, hogy megtanuljam, de a tableten, amit adtak, nem csak tecrai volt. Öt nyelv volt rajta, és a próbáltam a legtöbbet elsajátítani.

– Nem úgy hangzol, mintha csak most próbálkoztál volna a grih-vel. – Ha az Egyesült Tanács másik négy nyelvét is olyan jól beszélte, mint a grih-t, akkor tehetséges volt.

– Azt hiszem, a grih-re jobban koncentráltam, mint a többiekre. De a tecraim nem rossz. Segített megnyugtatni, hogy tudtam, mit mondanak. Sokkal rosszabb, amikor nem tudod irányítani, és nem tudod, mi történik.

A szavai tárgyilagosak voltak, de Dav keze ökölbe szorult. Szeretett volna egy pillanatra egyedül maradni Vai Gee kapitánnyal, most, hogy személyesen is találkozott Rose-zal.

Visszaszorította a dühöt, és megpróbált valami másra koncentrálni. – Honnan jöttél?

Lelassított, és néhány lépésen keresztül a lábára nézett, mielőtt a férfira pillantott volna. – Meg kell értened, hogy a bolygóm népe még csak az első bébilépéseknél tart, ami az űrutazást illeti. Elrepültünk a holdunkra és vissza, szondákat és kamerákat küldtünk ki a naprendszerünkbe, de még nem jutottunk el odáig, hogy fénysebességgel utazzunk, vagy bármihez, ami közel állna a technológiátokhoz. Nagyjából tudom, hogy hol van a Föld a galaxisban, de hogy őszinte legyek, tekintve, hogy mi történt velem, és mit láttam, mióta a tecraiak elvittek, nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy megmondjam. Nem hiszem, hogy készen állunk még rátok, és nem látom, hogy a kapcsolatfelvétel bármi mást jelentene, mint rossz híreket a bolygóm számára.

– Attól tartok, ez az információ ott lesz az 5-ös osztályú rendszereiben.

Ismét megvonta a vállát. – Nos, akkor utánanézhetsz, de nem fogom megmondani neked, vagy bárki másnak, hogy hol találjátok a Földet.

Nem grih szót használt a bolygója nevére, és a férfi megpróbálta megismételni.

– Föld?

Bólintott. – Azt jelenti, hogy talaj. Föld.

Dav rájött, hogy ez tetszett neki. – Milyen nyelvet beszélnek a Földön?

Lebiggyesztette az ajkát. – Sok van. Nem csak egyetlen nyelvünk van, mint nektek.

A férfi felvonta a szemöldökét. – Régebben nekünk is több nyelvünk volt a négy bolygón, de lassan könnyebbé vált a közös nyelv használata. Néhány területen még mindig a régi nyelveket beszélik, csak úgy szórakozásból.

A lány nem válaszolt, és a kapitány rájött, hogy azért, mert nem tudott, mert rövid, nehéz zihálással kapkodott levegő után, ahogy az emelkedő egyre meredekebbé vált.

A férfi megállt, és Rose is megállt.

– Kiengedtek? A tecraiak. Hagytak edzeni?

Megrázta a fejét, megvárta, amíg megnyugszik a légzése. – Megtettem, amit tudtam a cellámban, de három hónapja nem sétáltam ennyit. Valószínűleg nem jutottam volna el idáig, ha a gravitáció nem lenne kisebb itt, mint a Földön. Ez megkönnyíti a dolgomat. – Tenyerét a derekára szorította, és meggörnyedt.

Dav megpróbálta nem a lány melleit nézni.

Tökéletes formájúak és csodálatosak voltak. A ruhája minden egyes domborulatára rátapadt.

A lány kifújta a levegőt, megrázta a vállát, és elindult felfelé az utolsó emelkedőn, és a férfi észrevette, hogy a fonatából kihullott hajának tincsei nedvesen tapadnak a tarkójára.

Ránézett a két katonára, akiket Appal rendelt melléjük, és már nem törődtek az álcázással, és Dav látta, hogy mindkettőjük figyelme ugyanúgy a nőre irányul.

Meg akarta parancsolni nekik, hogy álljanak le, vagy legalábbis menjenek vissza a domb aljára, de kényszerítette magát, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, és elinduljon a lány után.

Rose nem beszélt, miközben mászott, és amikor felértek a csúcsra, újra zihált. Derékban meghajolt, kezét a csípőjére tette, majd hátradobta a haját, ahogy kiegyenesedett.

– Jó a kilátás. – A lány felemelte a kezét a szeméhez a lemenő nap fénye ellen, és körülnézett.

– Szép – ismerte el Dav, és levette a sisakját. Nem volt rá szükség, a sisak hőszabályozott volt, de érezni akarta a szellőt a hajában, és el akarta felejteni, hogy a Barrist kapitánya, aki katasztrófába burkolózott, titokzatossággal körülvett válsággal foglalkozik.

A nő egy hangot adott ki, és a kapitány az előttük elterülő alacsony zöld dombokról és tavakról Rose-ra nézett.

A lány tátott szájjal bámult rá.

– Mi az? – Eszébe jutott, hogy a lány még egyiküket sem látta sisak nélkül, és az anatómiai felépítésükben mutatkozó enyhe különbségek meglepőek lehetnek számára.

A lány a saját nyelvén mondott valamit, a szemei megteltek érzelemmel, és a férfi nem tudta megmondani, hogy ez csodálkozás, boldogság vagy egyszerűen csak megdöbbenés volt-e.

Aztán észrevette a férfi arcát, és az arca rózsaszínre változott.

– A fülem? – kérdezte, miközben a lány apró, finom ovális formáit nézte.

A nő hirtelen elmosolyodott, olyan ragyogóan és elragadóan, hogy a férfinak viszonoznia kellett a mosolyát.

– Igen – mondta. – A füled.

 

 

Tolkien Halhatatlan Földjén, vagy valami tündék által lakott fantáziavilágban kötött ki. És hála az égnek, nem a gyerekkönyvekből, hanem a Peter Jackson által rendezett Gyűrűk Ura Legolas-féléből.

A lány egy örömteli nevetéssel viszonozta. Ezt félre lehetett volna érteni, és ő nem gondolta, hogy ez olyan vicces. Csak megrészegült, ennyi volt az egész. Egyik dolog a másik után, és most hegyes fülek. Nagydarab, jóképű idegenek hegyes fülekkel és rövid, tüskés hajjal, amely a szürke és a fekete furcsa keveréke volt.

Ismét egy farkasra gondolt.

Összeszedte magát, és vett egy utolsó, mély lélegzetet.

– Mit gondolsz, milyen messze vagyunk már?

– Három és fél thou. – A férfi olyan éles érdeklődéssel nézett rá, nyilvánvalóan rájött, hogy a hajótól való távolságuk fontos volt neki. Szóval... nagydarab, jóképű, és egyáltalán nem lassú az agya sem.

– Mmm. Ó, nézd! – A nő nem nézett el a férfi arcáról. – Mi az ott lent a domb túloldalán? Felfedezhetjük?

– Természetesen. – A férfi is tovább nézte a nőt, de felemelte a kezét, és leadott egy sor kézjelet.

Rose érdeklődve nézett a két katonára, akik elkísérték őket, és látta, hogy megfordulnak, és egy kicsit visszasétálnak a dombon, és őrségbe állnak.

– Azért vannak itt, hogy megvédjenek minket a gryakoktól, vagy téged tőlem? – kérdezte.

Jallan kapitány lassú mosollyal nézett rá. – Mindkettő. De vállalom a kockázatot.

A nő bólintott, majd megfordult, és lefelé indult a domb másik oldalán. Biztonságosabbnak érezte, ha ezt a hajók látótávolságán kívül teszi, és egy kicsit távolabb, mint három thou, biztos, ami biztos. – Mekkora a hajótok pásztázási sugara?

A kapitány erre elkomolyodva megállt. – Az általános letapogatás két thou, de hajóról a kézin, és a hajóról a sisakon keresztül, nagyjából bármennyi.

– Van nálad kézi készülék?

Bólintott. Kihúzta a zsebéből, és megnyomott egy gombot. – Kikapcsolva. – A sisakját is kikapcsolta.

– És ezt nem lehet felülbírálni?

Megrázta a fejét. – Miről van szó?

Rose egész sétája alatt gondolkodott. Ha el akarta árulni Sazót, meg akarta szegni a neki tett ígéretét azután, amit a tecraiakkal tett, akkor most volt itt az ideje.

Lenézett a lábfejére, és rájött, hogy nem tudja megtenni. A szava a szava volt. És már az elejétől fogva tudta, hogy Sazónak nincs lelkiismerete. Vagy csak nagyon fejletlen. Valami, amin remélte, hogy változtathat.

De ugyanakkor nem akarta, hogy a grih-k az AI tervének kerékkötői legyenek, bármi is legyen az.

Ha normális életet akart élni velük, meg akarta védeni őket Sazótól.

– Lehet, hogy van egy számítógépes program a hajón, amivel Harmonra jöttem, ami megpróbál majd beszivárogni a hajótok rendszereibe. A hajó hatótávolsága három thou, ezért el kellett távolodnom tőle, hogy elmondhassam neked. – Felemelte a kezét, megérintette a kristály medált. Sazo ott volt benne, de most süket, néma és vak volt arra, amit a lány csinált. Jelenleg csak annyit tehetett, hogy figyelte Jallan kapitány csapatát, amint a dolgukat végzik, és megpróbált betörni a hajójuk rendszerébe.

– És azért volt szükséged arra, hogy kikapcsoljam a kézi készüléket és a sisakot, hátha már betört a rendszerünkbe. – Ritmikusan megkocogtatta a tenyerében a kézi vezérlőt.

Bólintott. – Lehet, hogy bennem is van valami eszköz. Nem tudom, hogy így van-e, de eléggé megoperáltak. – Ez volt az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, hogy tudassa a férfival, hogy nem szabad rábízni a rendszerükhöz való hozzáférést. Lehet, hogy Sazo most nem hallja őt, de ha kap egy jelszót, vagy egy olyan eszközt, amivel valamilyen módon hozzáférhet a grih-k hajójához, akkor a lencsék és a hangszórók segítségével pontosan hallhatja és láthatja, amit ő csinál. Ő lenne a betörés eszköze, még ha nem is akarná.

Jallan kapitány összeszorította az ajkát. – Ne aggódj, nem szokásunk narancsoknak könnyű hozzáférést biztosítani a rendszerünkhöz!

A nő a homlokát ráncolta. – Narancsok?

Megrándult, mintha elcsúszott volna, aztán lenézett, és a bakancsával a furcsa, fodros füvön topogott. Megköszörülte a torkát. – Elnézést kérek! Ez lett a grih-k számára az azonosítatlan érző lények jelzőszava. Narancssárgaként jelenik meg a rendszerünkben, amikor életformák után kutatunk.

– Ó! – A nő érdeklődve nézte a férfit, aki ismét felnézett. Nem pirult el, de az arckifejezése bűntudatos volt. – Mondja, Jallan kapitány, mi lesz a magamfajta narancsokkal? Van helyünk a Grih társadalomban?

A férfi rábámult. – Velünk akarsz maradni?

Megvonta a vállát. – Hol máshol maradhatnék? Biztosan nem a tecraiaknál.

– Hazavihetnénk. Ha lehetséges.

Tudta, hogy gyanús lenne, ha túlságosan ragaszkodna ahhoz, hogy nem tudják hazavinni, ezért bólintott. – Ha lehetséges.

– Nem gondolod, hogy az lesz?

– Inkább nem vezetnék senkit a bolygómra. Ha ez azt jelenti, hogy soha nem megyek haza, hát legyen.

– Ahogy mondtam, benne lesz az 5-ös osztályú rendszereiben. Ha az 5-ös osztályú el tudott onnan hozni, akkor vissza is tud vinni.

Rose tudta, hogy nem lehet, még akkor sem, ha úgy érezte, mintha valaki kést döfne a szívébe a gondolatra, hogy soha többé nem láthatja a családját.

Nem szólt semmit.

Elég messzire mentek, és ő figyelmeztette a férfit, amennyire csak tudta anélkül, hogy megszegte volna a Sazónak adott szavát. Megfordult, és elindult visszafelé.

Jallan kapitány most először nyúlt felé, és megérintette, megfogta a kezét. – Ha nem is tudunk hazajuttatni, nagyon is lenne helyed a Grih társadalomban, Rose.

A nő biccentett egy rövidet. És remélte, hogy a férfi nem fogja megélni, hogy megbánja ezeket a szavakat.

 

 

9. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

A sikló éppen akkor szállt le, amikor visszaérkeztek.

Dav sajnálta, hogy ezt látta, még ha nem is volt vesztegetni való ideje, hogy visszatérjen a Barristra. Visszakapcsolta a kézi készülékét, amikor elindultak visszafelé, és bár Kila nem kérdezte meg tőle, miért kapcsolta ki, szinte érezte, ahogy a nő kíváncsisága lüktet a komm-kapcsolaton keresztül.

A felderítő tisztnek a szokásos feladata volt a kommunikáció figyelése, de Dav úgy érezte, hogy nem hagyja nyugodni a követelmény.

Rose nem mondott többet. Minden levegőjére szüksége volt, hogy visszasétáljon, de a férfi azt is érezte, hogy a nő mélyen magába fordult. Nem vette észre az őröket, róla is alig vett tudomást, legtöbbször lehajtotta a fejét, és egyik lábát a másik elé rakta.

Amikor Dav rájött, hogy újra hallani akarja a lányt beszélni, beszélgetésbe akarja vonni, csak hogy hallja a dallamosan kimondott szavakat, amely annyira különbözik a saját népének kemény, metsző hanghordozásától, kényszerítette magát, hogy befogja a száját.

Amikor a férfi azt javasolta, hogy hív egy járművet, hogy visszavigye őket, hogy ne kelljen fáradnia, a nő megrázta a fejét.

– Szükségem van erre – mondta. – Ki tudja, mikor fogok újra füvön járni?

Erre nem válaszolt, mert maga sem tudta.

A felettesei kérdéseket tesznek majd fel. Az Egyesült Tanács szintén. Egy bírósági vizsgálat a tecraiak tettei miatt biztos.

Mindez időbe telik, és talán még eltart egy darabig, mire eldöntheti, hogy a Grih által magáénak vallott négy bolygó közül melyikre telepedjen le.

De most be kellett vinnie Rose-t a hajójára, hogy megvizsgálják a med-egységben, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jó egészségnek örvend, és nem fog valamiféle járványt okozni, amikor visszaviszi az űrsikló.

Ránézett a lányra, és látta, hogy a nő a lenyűgöző szemeivel őt figyeli. Nem hasonlítottak az általa látottakhoz, a zöld sokféle színében pompáztak, és olyan finom aranyszín szőtte át, mint bármelyik balcastriai falikárpitot, a színek bonyolult palettája. Egyetlen grih-nek sem volt ilyen szeme.

– Azt akarod, hogy bemenjek oda? – A nő a sikló felé mutatott, és Dav hallotta, ahogy a lélegzete ismét felgyorsul, mintha a hegyet mászná meg.

Megrázta a fejét. A nagyobb hajóra mutatott, amely őt és a csapatát hozta. – Azt akarom, hogy oda menj be, az orvosi részlegbe. Győződj meg róla, hogy jól vagy.

A lány megremegett, és Dav rájött, hogy már azon van, hogy visszavonja a szavait, és hagyja, hogy a nő kihagyja az orvosi részleget. Kényszerítette magát, hogy ne mondjon semmit.

Nemcsak a Barrist teljes legénysége, hanem bárki, akivel később kapcsolatba kerülnek, megfertőződhet, ha a nő hordoz a tecraiak által belehelyezett kórokozót, vagy csak egy betegséget, vagy vírust a világából, ami ellen nem volt védekezésük. Rögtön rá kellett volna erre vennie, kockáztatta saját magát és a két őrt is, akik velük tartottak a sétájuk során.

Most már nem lehetett kibújni. A nőnek be kellett mennie abba az orvosi helyiségbe.

Megdörzsölte a kezével a mellkasát.

– Ki lesz ott? – Rose kérdése halk volt.

– Én ott leszek. És Kila hadnagy, a felderítő tisztem.

Felvonta a szemöldökét. – Felderítő tiszt?

– Mi elsősorban felderítő egység vagyunk. A területünk nagy részét feltérképeztük, de még a negyedét sem mértük fel mélységében. Ez a dolgunk. Felfedezzük a galaxisnak azt a részét, ahol vagyunk, közelebbről megnézzük az érdekesnek tűnő dolgokat, néha még bolygókon is leszállunk, hogy közelebbről is megnézzük.

A lány felkapta a fejét, és volt valami a szemében, a humor felvillanása, mintha a férfi magyarázata váltotta volna ki. – Mi a neve a hajódnak? – kérdezte.

A férfi elkomorult. – Barrist.

A lány bólintott, de a férfi úgy érezte, hogy a kérdése a humor része volt, és valójában nem is érdekelte, hogy mi a válasz.

Rose megvonta a vállát. – Akkor essünk túl rajta. A férfi felfelé intett a rámpára, és amikor a nő elindult rajta, a kapitány igazán bátornak találta.

Tudta, hogy Kila hallgatta őket, és már biztosan a med-egységbe ment, ezért egyenesen oda vitte Rose-t. – Rose, ő itt Kila hadnagy. Kila, ő itt Rose.

Ahogy akkor is tette, amikor neki mutatkozott be az űrhajó tetején, Rose összetette a tenyerét, és kinyújtotta Kila felé, aki a sajátja közé szorította a kezét.

– Örülök, hogy megismerhetem, Kila hadnagy!

Kila megrezzent a hangja hallatán, és Dav remélte, hogy ő nem nézett ki olyan döbbentnek minden alkalommal, amikor a nő megszólalt, mint a rangidős tisztje.

– Enyém az öröm! – Kila nem is próbálta visszatartani az izgatottságot a hangjából.

Rose élesen ránézett, mintha gyanakodna a lány lelkesedésére.

– Ez csak egy egyszerű vizsgálat lesz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a tecraiak nem ültetettek beléd semmit, vagy nem használtak fel arra, hogy kórokozót hordozz. A Barrist fedélzetén majd alaposabb vizsgálatot végzünk, de addig nem vihetünk fel oda, amíg nem kapod meg az engedélyt. – Dav éppúgy szólt Kilához, hogy a lányt a tárgyra összpontosítsa, mint Rose-hoz. – Kila hadnagy teljesen képzett orvos, és egyben felderítő tiszt is.

– Mit csinál egy felderítő tiszt? – Rose közelebb lépett a férfihoz egy lépéssel, eltávolodva Kilától és a csillogó, mohó tekintetétől.

A hadnagya pislogott a mozdulatra, és pillantást váltott a kapitánnyal.

Dav száraz arckifejezést vágott, és Kila volt olyan kegyes, hogy elpirult.

– A kutatási területem az érző életformák. Segítek katalogizálni az érző életformákat, amelyeket a területünk felfedezése során találunk.

– Akkor a narancsokat tanulmányozod. – Rose megállt a kapitány felé való közeledésében.

Kila ismét pislogott. – Igen. Bár te és a veled érkező életformák vagytok az első érző narancsok, amiket valaha láttam. Rengeteg nem érző naranccsal találkozunk a küldetéseink során, de még soha nem találtam hét érző lényt egyetlen nap alatt, akiket a rendszerem nem tudott azonosítani.

– Ez a szkenner? – Rose a szkennerágyra mutatott.

Kila összevonta a szemöldökét. Körbemutatott a szobában. – Van itt néhány felszerelés, megkérdezhetem, hogyan választottad ki a megfelelőt? A népednek is van valami hasonlója?

Rose megvonta a vállát. – Valószínűleg alacsonyabb technológiájú, de igen.

Levetette a cipőjét, tétovázott, majd egy láncot húzott át a fején, amelyen egy kristály lógott, és a legközelebbi pultra tette. – Sokáig fog tartani?

– Nem. Öt perc. – Kila megvárta, amíg a nő hanyatt fekszik, mielőtt beprogramozta a szkennert, és működésbe hozta.

Az zümmögött, világítani kezdett, és Rose nyilvánvaló kellemetlenségében lehunyta a szemét.

– Mi az? – hajolt fölé Kila.

– A fény bántja a szememet.

Kila érdeklődve összeszorította az ajkát, majd kinyitott egy fiókot, és elővett egy maszkot, amit Rose a szemére húzott. Aztán a férfi felé fordult, és felvonta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy négyszemközt akar beszélni vele, de Dav semmiképpen sem hagyhatta itt egyedül Rose-t.

– Amikor a vizsgálat befejeződött, Kila hadnagynak tanulmányoznia kell az eredményeket, hogy minden rendben van-e, nekem pedig néhány utasítást kell adnom Appal parancsnoknak, úgyhogy talán szeretnéd kint tölteni az időt, amíg nem kell indulnunk?

Rose bólintott. – Köszönöm.

A letapogatóágy kikapcsolt, Rose pedig felállt, felhúzta a cipőjét, felvette a nyakláncát, bár nem tette vissza, hanem szorosan az öklébe szorítva tartotta az ezüstláncánál fogva. – Nem lesz baj, ha lesétálok a folyóhoz?

Dav bólintott, majd Kila és ő is követte a nőt kifelé.

Rose elindult a folyó felé, és nem nézett vissza. Ahogy távolodott tőlük, felemelte a nyakláncát, és áthúzta a fején, a keze pedig felemelkedett, hogy áthúzza rajta a fonatát, és szorosan a nyakához illessze.

– Bölcs dolog ez? – kérdezte Kila. – Így elengedni őt?

Dav jelzett a két katonának, akik felkísérték őket a dombra, és azok távolról követték a nőt.

– Hová mehetne? Nem menekülhet el tőlünk. Mit tehetne, hadnagy? – fordult Dav a tisztjéhez.

Kila megvonta a vállát. – Nem tudom. Ő teljesen lenyűgöző, és alig várom, hogy többet beszélgessek vele, de ártalmatlannak tűnik. – Felnézett az égre.

– Igen – mondta Dav, követve a lány tekintetét. – Ez a probléma. Ha ártalmatlan, akkor ki ölte meg egy 5-ös osztályú hajó teljes legénységét?

 

 

A folyó, amely a föld felszínén folyt, nem volt olyan széles és zajos, mint a párja, amely egy kicsit távolabb, a beomlott barlangban folyt. De gyönyörű volt, és a hűvös, friss víz kezét rángató érzése leírhatatlan volt. Rose először leguggolt, majd leült a partra, a nadrágját pedig feltűrte a térdéig, levetette a cipőjét, és a vízbe mártotta a lábát.

A letapogatásnak regisztrálnia kellett, hogy fülhallgató van a fülében, és Rose azon tűnődött, mennyi ideje van, mielőtt Kila vagy Jallan kapitány odajön és rákérdez.

Átpillantott a válla fölött, és látta, hogy a két őr, akiket Jallan kapitány utána küldött, bőven hagy neki helyet. Nem volt bekapcsolva az álcájuk, és inkább megnyugtatta a jelenlétük, mintsem megfélemlítette volna. Az arcába fújó gryak forró, bűzös leheletének emlékétől, amikor átkelt a folyón feléje, végigfutott rajta a hideg. Örült, hogy az őrei fegyverei mellettük vannak, készenlétben, de megadták neki a tiszteletet, hogy egy kis magányt élvezzen.

Sazo nem próbált beszélni vele az orvosi részlegben. Nehéz lett volna nem elárulnia az érzéseit az arcán, ha mégis megtette volna, bár meglepte, hogy most sem szól hozzá. Egyelőre úgy ahogy egyedül volt, és az AI bizonyára még mindig irányította a tecrai felfedezőhajót, amely idehozta őket. Háromszáz méterre volt tőle, nem három kilométerre, és még mindig nála volt a fülhallgató. Muszáj volt kapcsolatba lépnie vele.

– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte halkan.

– Hacsak nem beszélsz, nem hallok túl sokat a folyó zajától. Nem tudtam, hogy egyedül vagy-e vagy sem. – A hangja szinte duzzogó volt.

Rose végiggondolta ennek a következményeit. Még nem lehetett a grih-k rendszerében, és nem figyelhette őt a hajójuk külső részén lévő lencséken keresztül.

– Miért mentél ki a hatótávolságon kívülre? – A szavak olyan halkan hangzottak el, hogy a lány alig hallotta őket a víz csobogásától.

– Figyelmeztetni Jallan kapitányt, hogy a mi kis űrhajónkon lehet egy program, amely megpróbál betörni a hajója rendszereibe. Hogy esetleg van bennem valami beágyazva, ami azt illeti. – Nem tudta, hogy őszinte lesz vele, de miközben a válaszán gondolkodott, végiggondolta, milyen hazugságokat mondhatna, és mindet elvetette.

Sazo és ő vagy tisztességesen bánnak egymással, vagy sehogy.

Csend lett, és a nő lehunyta a szemét, a lábát mozgatva felkavarta a felszín alól a hűvösebb vizet, összekeverve a napmeleg vízzel odafentről. A kontraszttól megborzongott.

– Miért csináltad ezt?

– Mert megöltél majdnem ötszáz tecrait, anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. – A lemenő nap felé emelte az arcát, és hagyta, hogy felmelegítsék az utolsó vörös sugarak.

Sazo tétovázott, mielőtt megszólalt.

– Megérdemelték.

– Parancsot teljesítettek. És a kapitány, a tisztjei, ők túlélték. Ami velünk történt, az a parancsnokokon múlt, de ők azok, akik még lélegeznek!

Úgy hangzott, mintha sziszegett volna, ilyet Rose még soha nem hallott tőle, és azon tűnődött, hogy vajon az AI mit tanul tőle.

– Azt akartam, hogy fájjon nekik.

Rose kiemelte a lábát a vízből, és átölelte a térdeit.

– Én is. Valószínűleg már az is fájt nekik, hogy kiszorítottad a kapitányt, és átadtad a hajóját a grih-knek. Az egyetlen jó dolog abban, amit tettél, hogy a grih-knek nem kellett harcolniuk. Ezzel valószínűleg megmentettél néhány grih életet, és amikor végre tisztázzuk a szerepünket ebben az egészben, ez lesz az a nézőpont, amire támaszkodni fogunk.

– Még nem tisztáztad magad?

– Nem. – Visszaengedte a lábát a vízbe, és egy kicsit rugdosott, fokozva maga körül a fröcskölés hangját. – Gondolkoztam rajta, miután hallottam, mit tettél, de a szavam az a szavam. Valamikor azonban el kell mondanunk nekik, Sazo.

Nem válaszolt azonnal, mert mindig is elutasította, hogy elmondja neki az egész tervet. Részleteket igen, de a lány mindig is tudta, hogy az AI-nek más terve is van. És ő mégis beleegyezett, hogy segítsen neki, társuljon vele, mert az alternatíva az volt, hogy a tecraiak foglya marad.

Elengedte. Többször átrágták már magukat ezen, mint ahányszor meg tudta volna számolni, de az AI nem engedett.

– Nyilvánvalóan még nem törtél be a rendszerükbe.

Amikor Sazo továbbra sem válaszolt, Rose azt hitte, hogy még mindig duzzog, de aztán meghallotta a halk „nem”-et.

Zavarban volt, nem duzzogott.

– Olyan, mintha különleges védelemmel rendelkeznének ellenem – mondta végül.

Rose nem tudott úgy tenni, mintha nem lenne megkönnyebbülve emiatt. Kivéve... – Akkor nincs mód arra, hogy elrejtsem előlük, hogy fülhallgatót viselek. Csak akkor jutott eszembe, amikor már lefeküdtem a vizsgálatra, de aligha vehettem volna ki anélkül, hogy előtte ne lássák.

– Nem fogják észlelni. – Sazo hangja kicsit kevésbé volt ideges, mintha megnyugodott volna. – Megpróbálom figyelni őket, bár a föld alatti vízesés miatt nehéz, de a fülhallgató egy különleges technológia. A füled részeként érzékelődik.

– És a rendszerük most is tudja fogni a nekem szóló adásodat? Végül is ez valamiféle jel.

Sazo a nő egyik horkantásához hasonló hangot adott ki. – Ha hülye lennék, akkor megtehetnék. Az adásaim olyan közel állnak a saját jeljelzéseikhez, hogy lehetetlen lenne számukra különbséget tenni.

– Jallan kapitány azt mondta, hogy a Barrist fedélzetén alaposabb orvosi vizsgálatban részesülök. – A gondolatra megborzongott, és érezte, hogy a torka ismét összeszorul a hányingertől.

– Akkor most vedd ki a fülhallgatót! Megtalálhatják, ha fizikai vizsgálatot végeznek rajtad. Tedd a cipődbe, vagy a ruhádba, amíg ez meg nem történik. És szerezz hozzáférést a rendszerükhöz! Jelszó és felhasználónév. Ez az egyetlen módja, hogy bejussak.

– Nem tudom, hogy akarom-e, hogy bejuss. – Nem akart sem hazudni, sem táncolni Sazo körül. – Attól félek, hogy megint úgy döntesz, hogy megölöd őket!

– Nem fogom! Nem tettek velem semmit. Ez nem alku tárgya, Rose! Bármi megteszi. Egy kézi kommunikációs egység. Egy kis személyes egység. Nem számít. Ha kapsz egy bejelentkezést, akkor csak ennyi kell.

Tényszerűen beszélt. Egészen normálisan, mintha azt ígérte volna, hogy nem hagyja többé a törölközőjét a földön, ahelyett, hogy nem öl meg egy emberekkel teli hajót.

De megtette. Megölte őket.

És egy oroszlánt.

Rose a fejét rázta. – Soha nem adnak nekem belépési engedélyt a rendszerükbe.

– Talán eleinte nem – ismerte el. – De be kell jutnom a rendszerbe, Rose! Meg kell szereznem! A tervem függ tőle, és soha nem gondoltam volna, hogy nem tudok majd bejutni.

– Mondd meg, miért, és én megpróbálom! – Végigsimított a kezével a mókás, fodros füvön, amely dúsan és zöldesen nőtt a folyóparton.

– Van értelme tudni, hogy mire készülnek, amikor az életünk a kezükben van – mondta. – És biztos akarok lenni benne, hogy a hajóikon nem használnak senki olyat, mint én. Azt is tudnom kell, hogy mit terveznek, ha a tecraiak megpróbálják visszavenni az 5-ös osztályút. Meghajolnak-e a nyomásnak és visszaadják-e.

A hangja azt sugallta, hogy csak a holttestén keresztül.

Vagy inkább az övékén.

– Még mindig te irányítod az 5-ös osztályút? – kérdezte.

– Természetesen! – Most már kevésbé volt éles a hangja. – A felfedezőhajó, amin jöttünk, kapcsolódik hozzá, és én mindkét rendszerben ott vagyok.

– Tehát nem tudnának visszaadni a tecraiaknak, akár akarnák, akár nem. Hacsak nem döntesz úgy, hogy hagyod nekik. – Ráadásul, ha akarná, valószínűleg a Barristot is simán le tudná lőni az égből. De... – Még mindig sok mindent titkolsz előlem, Sazo. Meggondolom, hogy megpróbállak-e bejuttatni a rendszerbe. De nem ígérhetek semmit, hacsak nem kezdesz el beszélni.

– Rose. – Szünetet tartott, és ha ember lenne, Rose-nak az volt az érzése, hogy a haját tépné. – Bántani akarlak, amiért ezt mondod, még akkor is, ha te vagy a legjobb barátom!

– Frusztrációnak hívják. Ne aggódj, nem egyszer éreztem már ugyanezt irántad.

Az AI egy hangot adott ki, olyat, amit a nő korábban már hallatott, egyfajta szusszanást. – Mit tettem...? – Az AI félbeszakította magát. – Jön Jallan kapitány. Rejtsd el a fülhallgatót!

Rose lehajolt, mintha a kezét akarná megmártani a vízben, és a fülében babrált, próbálva elkapni az eszközt. Kicsi volt és mélyen a fülében, de elkapta a körmével, és óvatosan a mutató- és hüvelykujja közé fogta, majd mélyen a melltartójába nyomta.

Aztán mindkét kezét belemerítette a vízbe.

– Szereted a vizet? – Jallan megállt mellette, és a lánynak meg kellett fordulnia, hogy felnézzen rá.

– Imádom.

A férfi tekintete a nőről a nap utolsó sugaraiban csillogó vízre siklott. – Az én bolygómon több a hó, mint a víz, de szeretünk úszni, ha nincs túl hideg.

Kinyújtotta a nő felé a kezét, mire Rose lerázta a kezéről a vizet, kiemelte a lábát a vízből, és hagyta, hogy a férfi felhúzza. Elengedte a férfit, lehajolt, hogy visszabújjon a cipőjébe, és ráébredve, hogy segítségre van szüksége az egyensúlyozáshoz, igénybe vette a férfi kéznél lévő és kőkemény karját.

Dav megköszörülte a torkát. – A vizsgálat eredménye tiszta. Nincs olyan eszköz, amit beágyazódva találtunk volna benned, és nincs olyan kórokozó, vírus vagy baktérium, ami árthatna nekünk, úgyhogy itt az ideje, hogy távozzunk.

A nő röviden bólintott. – Sikerült kivennetek a csomagjaimat a felfedező hajóból?

A férfi tétovázott, mielőtt megrázta volna a fejét, és a nő tudta, hogy valószínűleg kiszedték, de alaposan át akarják kutatni, mielőtt visszaadják neki. Feltételezte, hogy ez logikus volt.

– Majd felküldik hozzád, amikor megteszik.

Az űrsikló motorja felsivított, és a lány ránézett. Felkészült a további bezártságra. – Nos, akkor induljunk!

– Mi nem olyanok vagyunk, mint a tecraiak, Rose – mondta halkan.

Rose ránézett a férfira. – Nem is mennék veled, ha így lenne.